2013. január 22., kedd
Új élet
Csak pár lépés kellett, hogy igazán úgy érezzem- megvan az út, amerre tartani szeretnék:
Elhagytuk Szentendrét és Budapestre költöztünk albérletbe. Meg kell szokni, hogy változó lesz a környezetünk, hiszen, ha külföldön szeretnénk élni, akkor ott erre számítani kell.
Ekég homályos volt számomra, hogy az itthoni iskola után merre is kell majd mennem, hogy olyan munkát végezhessek, amit igazán szeretnék, amiben igazán hasznos tudok lenni, így hónapokig töprengtem: merre is az arra? Végül eldöntöttem és az utunk végülis nem Párizsban fog folytatódni. Sok érv szól ellene és mellette, de arra is rá kellett jönnöm, hogy egy álom miatt nem érdemes mindent tönkretenni, ami számít: itt elsősorban a családra gondolok. Számukra nagyon keserves lett volna a francia nyelv, a párizsi élet. Számomra pedig máshol is van hely, ami jó.
Itthon. Az ország. Magyarország. Ha ezekre gondolok, mostanában egy furcsa gyomorfacsaró érzés kerülget. Elsősorban a bánat miatt, hogy mennyire sok rosszat tapasztalok, látok és hallok. Nem szoktam így személyeskedni, de a saját családomban is olyan nagy gondok vannak a munkavállalás, a lakhatás, a devizahitelezés, az iskoláztatás, a gyermekvállalás/ vagy nem vállalás, az egészségügy miatt, hogy számomra minden azt suggalja: nincs itt jövőnk.
A jövőt én fejlődőnek, izgalmasnak és nyitottnak látom. Az én jövőképembe nem fér bele, hogy a környezetem, a családom nyomorban éljen, vagy, hogy egyáltalán meg kelljen azt tapasztalniuk. Dolgosnak, konstruktívnak álmodok mindenkit. És ez még csak nem is elvárás, hanem valamiféle tapasztalatból jövő érzés. Láttam már ilyennek őket, magunkat. Éreztem már azt, hogy mekkora az öröm, amikor valaki jól teljesít a munkájában és a család a vacsoránál örül neki.
Nem hinném, hogy nagy dolgokra vágyok. Nem szeretnék jachtokat, benga kastélyt, milliós kocsikat. Azt szeretném, ha este a vacsoránál a tág családommal tudnánk felhőtlenül a szép időjárásról cseverészni.
Ha itthon ez nem sikerül, akkor talán valahol máshol fog.
Elhagytuk Szentendrét és Budapestre költöztünk albérletbe. Meg kell szokni, hogy változó lesz a környezetünk, hiszen, ha külföldön szeretnénk élni, akkor ott erre számítani kell.
Ekég homályos volt számomra, hogy az itthoni iskola után merre is kell majd mennem, hogy olyan munkát végezhessek, amit igazán szeretnék, amiben igazán hasznos tudok lenni, így hónapokig töprengtem: merre is az arra? Végül eldöntöttem és az utunk végülis nem Párizsban fog folytatódni. Sok érv szól ellene és mellette, de arra is rá kellett jönnöm, hogy egy álom miatt nem érdemes mindent tönkretenni, ami számít: itt elsősorban a családra gondolok. Számukra nagyon keserves lett volna a francia nyelv, a párizsi élet. Számomra pedig máshol is van hely, ami jó.
Itthon. Az ország. Magyarország. Ha ezekre gondolok, mostanában egy furcsa gyomorfacsaró érzés kerülget. Elsősorban a bánat miatt, hogy mennyire sok rosszat tapasztalok, látok és hallok. Nem szoktam így személyeskedni, de a saját családomban is olyan nagy gondok vannak a munkavállalás, a lakhatás, a devizahitelezés, az iskoláztatás, a gyermekvállalás/ vagy nem vállalás, az egészségügy miatt, hogy számomra minden azt suggalja: nincs itt jövőnk.
A jövőt én fejlődőnek, izgalmasnak és nyitottnak látom. Az én jövőképembe nem fér bele, hogy a környezetem, a családom nyomorban éljen, vagy, hogy egyáltalán meg kelljen azt tapasztalniuk. Dolgosnak, konstruktívnak álmodok mindenkit. És ez még csak nem is elvárás, hanem valamiféle tapasztalatból jövő érzés. Láttam már ilyennek őket, magunkat. Éreztem már azt, hogy mekkora az öröm, amikor valaki jól teljesít a munkájában és a család a vacsoránál örül neki.
Nem hinném, hogy nagy dolgokra vágyok. Nem szeretnék jachtokat, benga kastélyt, milliós kocsikat. Azt szeretném, ha este a vacsoránál a tág családommal tudnánk felhőtlenül a szép időjárásról cseverészni.
Ha itthon ez nem sikerül, akkor talán valahol máshol fog.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)